22/08/2026
Ülök, nézem a kaput, és valahogy nem tudom, nem akarom elhinni, hogy többé nem fog kilépni rajta.
A szívem nehéz, sajgóan fáj...
A mi drága Mamikánk elfáradt a hosszú élete alatt, és menni akart... Néhány héttel a 90. születésnapja előtt örökre megpihent.
Nem ölelhetem meg újra azt a drága, apró testét.
Nem hallom, ahogy rám néz, és azt mondja: „Nagyon szeretlek!”
Nem beszélget többé a vendégeimmel, nem kacagunk nagyokat...
Valika néni a szomszédból. Jól ismertétek. Hozzánk tartozott.
Nekünk ő nem egyszerűen „a szomszéd néni” volt.
Ő volt a Mamikánk.
A barát.
A cinkostárs.
A pótmama.
Egy biztos pont, ahová mindig lehetett menni.
Nála a szeretet és a gondoskodás nem valami különleges, erőltetett, szokatlan dolog volt...
Természetes volt, hogy főz nekünk, hogy kérdez, hogy aggódik értünk, hogy vár minket, hogy elmondja a véleményét, megölel.
A napi rutinunk volt a vaníliafagyi, a Topjoy üzenet. 🍦🥰 Nevettünk vele nagyokat.
Bundáskenyér-partik már nem lesznek, pedig milyen jó hangulatban teltek...
Most már minden egészen más.
Más lesz átnézni a szomszédba.
Más lesz elmenni a kapuja előtt.
Más lesz az a csend, ahol eddig az ő hangja volt.
Hinni akarom:
Hogy majd csak megjelenik.
Majd csak kiszól.
Majd csak mosolyog.
Majd csak hallom, ahogy beszól az ablakon: Pirka, hol vagy?
Mamikám, köszönöm, hogy a szomszédunkból a családunk része lett.
Köszönöm az összes ölelést, a nevetéseket, a beszélgetéseket és azt a rengeteg szeretetet, amit kaptunk.
Nem tudom, hogyan kell elengedni valakit, aki ennyire a mindennapjaink része volt.
Talán nem is kell.
Talán csak megtanulunk úgy élni tovább, hogy közben magunkban visszük őt, mert a gyász nem múlik el, csak körbe növi az élet.
Hiányozni fog. Nagyon.
Szerettük, szeretjük, Mamikám. 🤍
